Az életünk különböző szakaszai között találunk rendkívül szépeket. Az érettségi, a diplomaosztó, majd esküvők sora, később pedig csodálatos születések, keresztelők színesítik az életünk szürke hétköznapjait.

De nemcsak örömteli pillanatokkal nézünk szembe.

Nehezen emlékszem vissza az első temetésre, mikor a dédnagymamámat kísértük el utolsó földi útjára. Akkor még csak reméltem, hogy nem most láttam utoljára. Mégis vigasztalhatatlanul sírtam. Talán magam sem tudtam miért.

De akkor tudatosult bennem valami: kell ott fenn egy ország.

Ma úgy gondolom, hogy mindenkinek jár a vigasztalás a legnagyobb fájdalmában. Ilyenkor kevés az együttérzés, kevesek a szavak…

A vigasztalás egyik állomása az elhunyt szerettünk búcsúztatása, erre fel kell készülni. Maga a szertartás sem egyszerű olyan esetekben, amikor nincs ilyen ismerősünk, vagy nem tartozunk vallási közösséghez.

Ilyenkor nagy tisztelettel és tapintatosan szeretnék segíteni…